Jób

Fejezet 27

Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:
2 Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,
3 Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;
4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!
5 Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.
6 Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.
7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.
8 Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis mégis elragadja az õ lelkét?
9 Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?
10 Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?
11 Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.
12 Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!
13 Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:
14 Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak sokasulnak meg, és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.
15 Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.
16 Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:
17 Összeszerezheti ugyan, de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.
18 Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.
19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.
20 Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.
21 Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.
22 Nyilakat szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.
23 Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.